Mártíranyák és Terézanyuk

Idén hatodszor  hirdetett pályázatot a Richter Gedeon Nyrt. Rácz Zsuzsa írónővel. Az írásműveket és videókat a "Te miért dolgozol?" témakörben várták.

A Terézanyu-díjakat nem véletlenül oszthatták ki a láthatatlan munka világnapján. A győztes pályaművek nagyrészt elkerülték a kisgyerek mellett főállásban dolgozó anyaság kissé már túlbeszélt témakörét, így többnyire nem a "hogyan egyezteti össze" kérdéséről  és nem is az üvegplafonon dörömbölésről szóltak a győztes írások.

Bár nem olvastuk a félezer pályamű mindegyikét, de a győztes pályaművek alapján elég fura kép bontakozott ki előttünk.

Abszurd módon több díjazott mű is az önként és lelkesedésből végzett önfeladásról, mártíromságba hajló önfeláldozásról szól, pontosan arról, aminek veszélyeire épp a díj névadója és ötletgazdája, Rácz Zsuzsa figyelmeztetett fejlődésregénynek is beillő bestsellerében.

Tény, hogy Magyarországon egyáltalán nem ritka jelenség az összeszorított szájjal, vasfegyelemmel és élethossziglan végzett láthatatlan, nők végezte munka. Gondozás, ápolás, nevelés, házi- és ház körüli munka - a legtöbbször nyolc órás állás mellett. Magányosan, egyedül.

Férfiak, ahogy a pályaművekben is, csak a horizont szélén tűnnek fel, már ha egyáltalán megemlítik őket, mint ellátandó, nevelendő(!), vagy épp lenézett mellékszereplőket. Egyenrangú partnerekről szó sincsen sehol. Betegségről, magányról, anyagi gondokról és szép gyermekekről, akikért érdemes élni, annál több.

Ez a női sors?

Kiszolgálni mindenkit, gyereket, férjet, főnököt, mit számít, ha magunkra nem jut egy perc sem.  Sokan maguk is azt gondolják, ez az ő dolguk a világban, ez a nők hivatása. Hálásak, ha legalább néha, egy-egy pályázat keretében, vagy hasonló cipőben járó barátnőkkel elcsevegve megkapják az elismerést, ami valójában nem dicsőség, legfeljebb csak részvét. Már akitől. Mert az ezzel ellentétes reakciók is előtörnek az olvasókból, hallgatókból: hát miért ment hozzá ehhez a baromhoz, hát miért nem szól, hogy ő ezt nem akarja csinálni, miért nem kér segítséget. Így nem lehet élni, olvastuk a véleményeket az egyik díjnyertes írás kapcsán is.

"Megnéznék egy filmet, de ma meccs van, nem várhatom el, hogy életem szerelme lemaradjon ..... ki vagyok én, hogy beleszóljak. Előkészítem a gyermekem óvodás táskáját, a holnapi ebédünket, a ruháimat – én kelek korábban, nem kelthetem fel őket a zörgésemmel, hagy pihenjenek. ()

Hullafáradtan zuhanok az ágyba, de anya még mesét olvas, mert apa meccset néz, és ez neki fontos. Sikerül lefektetni erősen ellenálló gyermekem, hozok egy sört a férjemnek, és úgy alszom el, mint akit lelőttek"

Szerintünk azonban nem az az érdekes, hogy ki a hibás. Azon lamentálni, hogy a férfi, vagy a nő sara-e hogy így alakult, csak felületes, könnyű ítélkezést kínáló nézőpont.

Ez az írás tűéles kép a férfiközpontú társadalom randábbik arcáról. A család a nők boldogságának egyetlen útja, de egyben a magányos, zokszó nélküli helytállás terepe is.

Minket nem lepett meg különösebben a Kaposvári Egyetem női dolgozóinak húsvéti szabadságolása melletti tömeges és  heves kiállás: nagyon sok magyar nő örül(ne) a potya szabadnapnak karácsony és húsvét előtt, mert ők is nagyjából így élnek. Ez persze nem baj, tulajdonképpen magánügy, a gond csak az, hogy ezek az élethelyezetek nem sok-sok egyéni döntés, vagy megfontolt családi munkamegosztás eredményei, hanem bizony a társadalmi normákból következnek, és valójában nem igazán jók senkinek, de még a tágabb közösségeknek, a családnak és a társadalomnak sem. 

"Senki sem csinálja meg helyettem"

A kaposvári történetből kevésbé, de a terézanyus írások némelyikéből már nagyon jól látszik, nem a férfiak kényszerítik a nőkre ez az alávetett szerepet. A nő maga is elcsigázottan, de büszkén vallja és vállalja, hogy a családtagokról való gondoskodás és a háztartás az ő dolga, ez az asszonysors, a nőiség kiteljesedése mióta világ a világ. Az egész életét mások ápolásával töltő pályázatíró is boldognak vallja magát, és mi ezt nem is vonjuk kétségbe. Lehet így is boldognak lenni. Van azonban, amikor már régen nem erről van szó, csak kényszerű önfeladásról.

A legfontosabb kérdés az, hogy hogyan lehet ezekbe a helyzetekbe nem belecsúszni, nem bennemaradni.

Nőként az önfeláldozó, segítő, gondoskodó szereppel nagyon könnyű azonosulni, hiszen jól ismert, ezeréves bevett női szerepminták. A legtöbbünket erre nevelték, ezt láttuk magunk körül születésünk óta, ez nehezedik a legtöbbünkre elvárásként egész életünk során otthon, családban, és láthattátok, sok eseteben a munkahelyen is. Ha elbizonytalanodsz, hogy milyen utat válassz, ezek kéznél vannak, kész és járt utak.

Ha valaki egy ilyen közegben úgy dönt, hogy ő márpedig ezt nem csinálja, szeretne ennél szabadabb, "saját" életet, az lázadó, és vállalnia kell azt is, hogy kívülállóvá, kirekesztetté válik. Nem vagy férjnél 28 évesen? Nem szültél még 32 évesen? A férjed maga készíti a saját vacsoráját? Visszamentél dolgozni, pedig csak kétéves a gyerek? Csak akkor van otthon szex, ha te is akarod? Ajjaj, nem lesz ez így jó, baj lesz ebből még, meglásd! - hallja (vagy véli hallani).

Nem csak a nőnek, de a férfinak is kutya nehéz lehet a neveltetésétől és az elvárásoktól eltávolodni

Megfogni a porszívót, meleg ételt tenni a később hazaérő feleség elé, apaként gyedre menni, ha úgy éri meg jobban a családnak. Az a férfi, akit úgy neveltek, hogy természetesnek veszi a kiszolgálást, nem nagyon érzi a motivációt, hogy ebből a neki oly a kényelmes világból engedjen, ha a párja zokszó nélkül csinál otthon mindent, hiszen őt meg arra nevelték, ne legyenek igényei, elvárásai, fogadja csak el a házi tűzhely őrzőjének házicseléd szerepét.

Mondjuk: mélyen gyökerezik mindez a magyar társadalomban. A családi munkamegosztás bevett felosztásán változtatni sok esetben nem csak nagy-nagy elszántság kell, de bizony konfliktustűrő képesség is, aminek sok nő híján van, mert megtanulták, ne szóljanak, jobb a békesség.

De aki nem konfrontálódik, nem áll ki magáért, az piszok könnyen belecsúszik ezekbe a szerepekbe, aztán legfeljebb annyi marad neki, hogy büszke magára, mennyit szenvedett, mennyi mindenről  volt képes lemondani, és látjátok, mégis boldog.

A megoldás tehát semmiképp nem egyszerű, a változás sem lesz túl gyors, azonban szerintünk nagyon fontos lenne, hogy ne bíztassuk, ne díjazzuk, ne ünnepeljük az önfeladást, a nők egyéni döntéseinek teljes hiányát, a kényszerhelyzetek szülte hősiességet. Ezzel ugyanis nem a láthatlan munkára hívjuk fel a figyelmet, hanem rengeteg embernek üzenjük azt: igen, ez az igazi, a  példás női sors, szenvedni némán, majd egy nagy panaszfolyamban büszkén kitárni, milyen kutya nehéz az életünk, ami ellen nem lázadunk, mert mi nők, Igazi Nők vagyunk.

További nőkkel kapcsolatos híreket, érdekességeket találsz a feminfo facebook oldalán. Tetszik?

Uralkodj magadon!
Új kommentelési szabályok érvényesek 2019. december 2-től. Itt olvashatod el, hogy mik azok, és itt azt, hogy miért vezettük be őket.