Könnyű céltáblák az anyák

Sokszor hallani, hogy a magyar nők szépsége világhírű, nagy kár, hogy később megcsúnyulnak.„Elhanyagolt", "igénytelen", "elhagyta magát a gyerekek születése után", "bezzeg amíg pasit kellett fogni, addig adott magára" – a lesajnáló megjegyzések sora végtelen. Vajon tudják-e az ítélkezők, miről beszélnek?

Mindent megvettem. Ilyen füzet, olyan füzet, könyv, táska, anyámkínja. Kellett a lakkcipő, a fehér blúz, a fekete szoknya. Szerinted hányszor veszi majd fel a gyerek? Megmondom, pont háromszor. Aztán mindet kinövi. De azt elvárják, hogy legyen, hát ünneplőruhában feszítő gyerekek nélkül meg se nyílt volna az év. Tavaly beküldtem az elsőst a csinos sötétkék nyári ruhájában, amit még a húgom esküvőjére vett neki anyám. Hát a gyerekkel üzenték haza: vegyünk rendes ünneplőt. Fekete-fehér, igen-nem. Nem rendes ünneplő szóba se jöhet. Kell. Na persze, nálatok is gond ez, és a két gyereknek véletlenül se passzol a másik régi ruhája. Pláne, ahol egyik fiú, másik lány, ott még több a kiadás.

Na várjál, nem is ez a lényeg, hanem aztán megyek haza az évnyitóról és hallom ám, hogy a buszon összesúg mögöttem két talpig kikent kis fruska, akiken látszik, hogy órákig állnak a tükör előtt, minden tökéletes, amit csak látni rajtuk. Hát mit tudják azok, milyen az életem?! Hogy igénytelen lennék? Francokat. Igényeim azok lennének, ki is néztem a múltkor egy felsőt. Aztán persze nem vettem meg, inkább a férjem kapott egy új inget, illik a szeméhez, meg kell a melóba. Ja hogy a hajam? Az most ilyen. Semmilyen. Ezek a lányok tudják szerinted, hogy a pelenka mellett fodrászra már nem futja? Hát te jó ég, persze régen nem volt gond. Időmbe is belefért. Akkor még háromhetente vágattam-festettem. Emlékszel még milyen vagány rövid hajam volt? Én már alig. Jött az időhiány, a pénzhiány, a lófarok, a lenövés, aztán most meg az arc, aki rámnéz a tükörből, tíz évvel öregebb, mint én vagyok.

Bár a tíz évvel ezelőtti ruháimat hordom, szerencsés vagyok, hogy rám jönnek. Na jó, hát persze nem mind, de a bővebbek igen. Ami meg tönkremegy, a kínaiból kipótolom, hát ennyi. Hatezer ment el csak a szaros lakkcipőre. Tudod te mikor vettem magamnak egy pár cipőt hatezerért? Nekem jó egy farmer meg póló, tornacipővel. Játszótérre, a boltba, meg a gyerekért megyek csak el otthonról, kinek öltöznék ki, mondd? Jártam én persze én is alapos műgonddal kirittyentve az éjszakába. Vagy munka után csak úgy sétálgatni, meg hétvégén is beültünk egy kávéra és krémesre a cukrászdába. Jöttünk-mentünk, miénk volt a világ. De rég volt ez, te jó ég...

Nem tudom mikor volt az, amikor már végleg leszoktam arról, hogy magamra költsek. Így alakult. A gyerek az első. Nem kell ezt magyarázni. Málnát sem veszek már magamnak, csak a gyerekeknek. Aranyára van. Pedig a kedvenc gyümölcsöm. Egyszer egy szemet elemeltem és a zöldségesnél, és lehunyt szemmel élveztem, ahogy szétáradt az íze a számban.

Hogy én igénytelen? Hát nem. Én pénztelen vagyok. Múltkor vettem egy körömlakkot a drogériában. Akciós volt. Vérvörösen kiáltott felém a polcról, szóval érted, muszáj volt elhoznom. Két ebédet hagytam ki, a férjem úgysincs otthon, hogy lássa: nem megettük, hanem kevesebbet főztem. Itt van, nézd a színét, ugye csodaszép? Arra emlékeztet, amikor még a munkahelyemre jártam. Remélem, hamarosan újra így lesz. Ez a lakk egy jel. Ezt fogom hordani, és újra dolgozni járok hamarosan, csak erre gondolok. Az irodai blúzaim és szoknyáim még megvannak, csak elő kell venni. Nem a legújabb divat szerintiek, de látszik rajtuk, jó anyagból vannak. Lesz akkor majd megint fodrász, új cipő is. Csak még ezt a kicsit ki kell várni. Most még a kicsi is éppen csak óvodába készül. Felvették, de nem kezdhet, amíg nem tölti be napra pontosan a hármat. Márciusig így jártam, de majd azután… azután majd meglátjuk.

Elvárások hálójában

Rengeteg az előítélet és irreálisan nagyok az elvárások a magyar társadalomban az anyákkal szemben. Elvárás, hogy egy anya évekig csak a gyerekének éljen, az otthon töltött idő alatt pedig az a dolga, hogy másokról gondoskodjon. Ahhoz meg jólöltözöttnek lenni sokak számára értelmetlennek tűnő luxus. Ha viszont csinosan jár a játszótérre valaki, hát ő is számíthat hidegre-melegre.

A megmondóembereknek az is baj, ha túlságosan magára talál valaki, és megkönnyebbül, hogy már nem kell megfelelnie senki elvárásainak. Egy átlagosan kinéző fiatal csajból, farmer-tornacipős strapaanyu, háti hordozós, hosszúszoknyás öko-bio hippi lesz. És? Annak meg karrierje van. Kosztümben illeg, a gyereke meg bölcsődében. Pff. Hát nehogymár bármelyik fenti anya így érezze jól magát! Szedje össze magát, ne lógjon ki a sorból.

Akin maradt rajta öt-tíz-tizenöt kiló a terhesség-szoptatás hormonális hullámvasútja után, miközben mondjuk évek óta nem aludta ki magát? Hát ne csodálkozzon az ilyen, ha a férje más szoknyák után forog… mondják rá. Persze csak "jót akarnak", hogyne. A harmadik szegény, mint a templom egere, de jól láthatóan élvezi, hogy ő is játszóruhában jár a játszótérre. Hát de elhagyta magát - jön a fejcsóválás.

Soha semmi nem jó.

A nőkre mindig lehet ujjal mutogatni

Így esik az, hogy a nőkre mindig lehet ujjal mutogatni, meg szörnyülködni. Ha máson épp nem, hát a külsejükön. Hát ezzel meg mi történt, hogy „tramplik", és "igénytelenek”. Nyomasztják őket minden irányból. Soha senki nem mondja ki, úgy vagy jó, ahogy vagy, mindig van valami "magasabb" mérce eléjük állítva.

Mintha nem eleve a társadalmi folyamatok és elvárások lennének okolhatóak azért is, hogy sok nő egyszerűen feladta és feladja az összes saját célját. Nem az ő hibájuk. Ezt várják tőlünk: egyszerűen lemondani önmagunkról. És mások is lemondanak rólunk. Aki meg nem hagyja magát, azt meg önzőnek bélyegzik.

Önfeláldozást várnak tőlünk, mert "ilyen a női sors". Mi pedig sokan megadjuk magunkat, és sokszor a szépség a legkevesebb csak, amit feláldoztunk.

Lehet, hogy páran meg is győzzük magunkat: van szép családunk, nem mi vagyunk többé a legfontosabbak, akármit is mondanak a fényes papírra nyomott magazinokban a celebek. Van ezer másik harcunk.

A jó anya egyébként is - százfelől hallhatjátok ti is gyerekkorotok óta - háttérbe vonul, támogatja a párját, ellátja háztartást és a gyerekeit. Az álmai már nem magáról szólnak, hanem róluk. Nekik majd talán jobb lesz. Büszkén néz rájuk: ők majd sokra viszik. Aztán ha a saját dugiban vásárolt körömlakkjának csillanása eszébe is juttatja, inkább elhessegeti a gondolatot: az ő szülei is épp ezt gondolták róla egykor.

Nem jó ez így. Az anyaság csodálatos út lehetne. Nem kell(ene) hogy közben magunk is elvesszünk az elvárások hálójában. Köszönjük, de nem kérünk a fanyalgók, és a jót akaró kritikáiból. Úgy vagyunk jók, ahogy mi magunknak jók vagyunk, ha meg nem tetszik, akkor majd változunk, változtatunk. A véleményvezéreknek itt senki nem osztott lapot.

További nőkkel kapcsolatos híreket, érdekességeket találsz a feminfo facebook oldalán. Tetszik?

Uralkodj magadon!
Új kommentelési szabályok vannak 2016. január 21-től. Itt olvashatod el, hogy mik azok, és itt azt, hogy miért vezettük be őket.