Rossz az anyaság PR-ja?

Szerintetek milyen anyának lenni? Mit mondanátok egy külföldön élő ismerősnek, milyen ma Magyarországon anyának lenni? Mit mutatnak meg az anyaságról a magyar nyelvű oldalak, tájékoztatók és sajtótermékek? Szerintünk nem jó az anyaság PR-ja. Hogy miről beszélünk? A meztelen igazságról és annak tálalásáról.

Az anyaság Magyarországon - tisztelet a kivételnek - többnyire igazi rózsaszín vattacukor és álomvilág. Dundi babák, csillogó mamák. Kismamajóga, fittmama, címlapfotón mosolygó anyává vált sztár. A hétköznapok nehézségeiről nem illik beszélni. Aztán csodálkozik az egyszeri nő, amikor ott találja magát egy napon a pelenkák tengerében, kócosan, hányásszagú kanapén ülve, brutálisan fáradtan és tejtől feszülő, fájó mellel. Neki nem ezt ígérték.

A legtöbb oldalon a kellemetlen, na, jó ne finomkodjunk rettenetes részeket nem emelik ki. Jótékony homály a legtöbb, amit ezek a témák érnek. Aztán jönnek a feministák és az anyaságnak folyton csak az árnyoldalát emlegetik. Messziről ordít rólunk, hogy fogalmunk sincs miről beszélünk - vágja rá az olvasó. Pedig van. Kettőnknek összesen öt nyolcévesnél fiatalabb gyerekünk van, akikért élünk-halunk, de attól még (vagy pont ezért) tisztán látjuk az anyaság árnyoldalait is.

Az anyaság idealizálásával van egy súlyos problémánk: az ember lánya sok mindenre menet közben jön rá, és csak kapkodja a fejét, mert úgy érzi, senki nem szólt előre egy csomó dologról és nem kevesen érzik emiatt úgy, hogy nem képesek megbirkózni az anyaság terheivel.

Arról is csak ritkán esik szó, hogy az anyaságnak nincs egyetlen igaz útja. Sokféleképpen lehet valaki jó szülő. És te is pont ilyen vagy, vagy leszel anélkül, hogy bele kéne szakadj. De ahhoz, hogy az anyaság ne elvárások óriási tömegeként nehezedjen rád, az árnyoldalak létezését is el kell ismerni. A gyerek igenis idegesítő is tud lenni és az anyának lenni sokszor bizony elképesztően fárasztó.

Amiről nem szólnak előre

Először is nem tudtad, hogy ennyit, de tényleg ennyit fogsz émelyegni és ne szépítsük okádni. Amikor a terhességről olvastál, a reggeli rosszullét csak egy fejezet volt, és remélted, te megúszod. Mikor belekerültél, kiderült: nem is reggeli ráadásul a rosszullét is elég finomkodó kifejezés. Arra sincs garancia, hogy csak az első harmadban fog kínozni. Reggeli rosszullétről hallottál, persze. De ezt amit átélsz? Ezt miért nem mondta senki?

Aztán megszületik a baba, és első alkalommal, amikor látod, vagy kézbe fogod, azt várod, megszólal az angyal kórus a távolban. Csakhogy könnyen lehet, hogy nem így fogsz érezni. Lehet, hogy hosszú, keserves hónapok múlva jön csak a felismerés: ez mégis szerelem. Addig mardos a bűntudat, azt hiszed amit érzel természetellenes. Nem az.

És kiderül: a szoptatás nehéz. Fájhat, vérezhet a melled, a baba sem feltétlenül tudja azonnal a dolgát. És sírhat. Sokat. Elviselhetetlenül sokat. Fáj a hasa! – mondja anyád. Szélgörcs. – bólogat anyósod. Fáradt. – teszi hozzá a barátnőd. Szoptasd meg! - javasolja a párod. Te meg csak kapkodod a fejedet. Mert sír. Miért sír? Az egész világ érteni látszik, csak te érzed magad elveszve. Totálisan elveszettnek érezheted magad az elvárások és "jótanácsok" tengerében. Aztán persze többnyire lassan kialakul az új közös életetek. A baba nyilván úgysem fog éhezni, mert kisebb-nagyobb küzdelmek után vagy tejet, vagy tápszert, esetleg mindkettőt kap majd.

Aztán beüt a sírás is. Nemcsak a baba sír. Te is. Egyszer csak rájössz, hogy ezt nem fogod bírni. A párod persze ha hazaér, pihenni szeretne. Anyád idegesít, anyósod beleszól, a barátnőid meg csak legyintenek, ugyan, ne picsogj már, majd elmúlik. Eközben érezheted úgy, hogy nem úgy mennek a dolgok, ahogy eltervezted. Bőgsz, mint a szamár. Aztán jó esetben tényleg elmúlik. Baby blues volt. De ezt sem értetted azelőtt. (Ha viszont kezdeti rosszkedved nem múlik pár nap alatt, vagy később visszatér, keress szaksegítséget, a szülés utáni depresszió nem hiszti, hanem kezelendő betegség!)

Nem fog rádjönni azonnal a régi farmer. A celebeknek ne higgy! Nem véletlenül hívják a baba első három hónapját negyedik trimeszternek. Az, még a terhességhez tartozik.

És az alvás. Az összes kisgyerekes ismerősöd az agyadra ment szülés előtt a jó tanácsaival: „most aludj” - mantrázták. És már kapizsgálod, miért. A szülők gyakorlatilag alvás nélkül léteznek. Afféle orvosi csoda. A laborpatkányok már nem élnének. Ez tuti. Aztán mindig jön valaki, aki állítja, az ő gyereke alszik. Mindig. Mélyen. Jól. Sokáig. Mert ő jól csinál mindent, ahogy kell. Szerinte. És mi tagadás, a babák is egyéniségek. Van, aki jobb alvó, mint mások. És előbb-utóbb a tiéd is aludni fog éjjel. Ez tuti. Még ha az utóbb elérhetetlenül távolinak is tűnik néhanap.

A fenti kiragadott példák mellett még számtalan dolog van, amit senki nem mond el a nőknek a gyerekvállalásról és menet közben kell rájönnie. Egyedül, segítség, meghallgatás és megértés nélkül. Anyának lenni csodálatos, úgy is kell viselkedned - sugározzák feléd a legtöbben.

Kösz, de kösz nem

Senki nem kell hát, hogy meglepődjön azon, ha a magyar nők nem akarnak sok/több gyereket, és köszönik, de nekik elég volt. Húszas éveink elején szőtt terveinket a gyerekvállalásról nem váltjuk valóra, ezt sokan megírták már. Szerintünk ez nem meglepő. A húszas éveink elején fogalmunk sincs, hogy milyen is az anyaság. Ezt csak akkor tudjuk meg, amikor átéljük. És az első tapasztalatok adják meg az igazi terveket. Van akinek egy gyerek az új terve, vagy akinek a terv felemelkedik háromra, négyre.

És sokan vannak, akiknek köszönik, de elég, nem szülnének már. Elég, mert nem erre szerződtek, mert egyedül viszik a terhet, mert a férjük nem egyenlő fél, legfeljebb "segít", mert kényszerpályára álltak, mert tabu, és nem lehet kimondani, ha valaki rájön, nem tud feloldódni az anyagságban, mert minden panaszukra, segítségkérésükre az a környezetük reakciója, hogy "szedd össze magadat". Sokaknak egyszerűen elege lesz abból, hogy egy családi kirándulás egyész hónapra odavágja a családi büdzsét, hogy az állatkerti belépő megfizethetetlen egy nagycsaládnak, és ezekhez képest a bevételeik (hahó, gyes) sírnivalóan kevesek.

Nem ismerik el a sokszínűséget

Nem elég, hogy az anyává válást elvárja a társadalom, de ha már szülő vagy, valaki mindenképpen ferdén néz majd rád valamiért. Van, aki nem tekinti sikernek, ha egy nő gyereket nevel, mert hát micsoda lusta élősködő dög az ilyen. De ne aggódj, akkor is lesz aki megítél, ha karriert építesz a gyereknevelés mellett, hiszen minek az ilyennek egyáltalán gyerek.

Az anyaság PR-ja rossz (az apaságéról meg szólni sem merünk). Nem ismeri a sokszínűséget. A fényt hangsúlyozza, de elfelejti az árnyákot, pedig az is ott van. Nem mutatják meg az egyéni élethelyzetek miatti egyéni életutak sokféleségét, hogy a jó anyaság ha egyáltalán van ilyen, ezerféle lehet. Az ítélkezés és elvárások tengerébe fojtja az anyákat, a nőket. A gyerekszülést elvárják tőled, de a megszületett gyerek már a te dolgod, ne rinyálj. Tudj mindent, vagy ha nem tudsz, tanuld ki, legyen szó korai fejlesztésről, speciális nevelési igényű gyerekkel kapcsolatosan fontos millió tudnivalóról, az oltási rendről. Ne bízz magadban, kövesd az ellentmondó tanácsokat, olvass szakirodalmat (de persze ne azt a szart, amit követsz). Akár így csinálod, akár úgy, a gyerekeiket rég felnevelt okosok, vagy a gyerekeiket az épp aktuális anyacsatában ellentétes oldalon álló más anyák szerint mindenképp szar anya vagy, és épp a leeendő tűcsere programból kizárt drogost neveled. A tutit meg fogják neked mondani mindenhol, mindenről, és hamar rájöhetsz, te vagy a nyuszika a viccből, valaki úgyis beszól, és mindenki jobban csinálná nálad.

Ahhoz, hogy az anyaság sokkal több nő számára legyen a maga természetességében az élete része, ahhoz fel kellene szabaduljanak az elvárások nyomása alól. A saját elvárásaik alól is.

A nőknek teret kellene nyitni saját maguk számára, és akkor látnák, hogy az életben más is van, mint a gürcölés és a jól-rosszul megfelelés. Ehhez persze az is kell, hogy ne kérjék számon rajtuk (és csak rajtuk!) unos-untalan a kívánt gyerekszámot, a gyerekeikkel töltött minőségi időt, a gyakorlást, a házifeladatot, a bomba alakot, a fényesre suvickolt lakást. A női magazinoknak sem erről kellene szólniuk, hogy hogyan lehetnél jó vagy jobb nő/anya/feleség/szerető.

El kellene hinnünk, hogy jók vagyunk, pont elég jók. Ahogy vagyunk.

További nőkkel kapcsolatos híreket, érdekességeket találsz a feminfo facebook oldalán. Tetszik?