Az én feminizmusom - elsősorban ember vagyok

Sorozatunkban ma Elvira mondja el, neki mit jelent a feminizmus.

Hogy milyen az én feminizmusom?

Ha felidézem a gyerekkoromat, látom magam előtt a nőket, akik körülvettek, szerettek és gondoskodtak rólam. Persze férfiak is voltak mellettem, de őket kevésbé éreztem közel magamhoz. A férfiak vagy közömbösek voltak számomra, vagy, akik meghatározó szerepet játszottak a mindennapjaimban, eltűntek mellőlem, akik viszont maradtak, ők annyira nem voltak szimpatikusak.

Lehet, hogy az én feminizmusom eleve innen, a gyerekkorból ered. Édesapám négyéves koromban meghalt, anyám újra férjhez ment, távolra költöztünk addigi lakóhelyünktől, a nevelőapámat pedig nem sikerült elfogadnom. Ő volt a „férfikép”, meg a testvérei és az apja. De ők nekem nem jöttek be, mert nem olyanok voltak, mint a vér szerinti apám, nagyapám és nagybátyáim. Idegenek voltak számomra, és azok is maradtak. (Hozzátenném: nem voltak rossz emberek, nem volt velük semmi probléma. A gond velem volt.) Belőlük kiindulva az összes férfit kritikus szemmel méregettem, mindig volt köztük és köztem valamiféle distancia.

Gyerekkoromban sokat ábrándoztam arról, hogy milyen leszek, és milyen lesz az életem felnőtt koromban. Mivel korábban sokat betegeskedtem, ápolónő akartam lenni. Éber álmaimban mindig fehér szerelésben, munka közben láttam magam, de tudtam, hogy van egy kislányom is. Férjet, fehér ruhás esküvőt, családi boldogságot sosem képzeltem el magamnak. A lányomat részletesen magam elé képzeltem. Gyakorlatilag úgy nézett ki, mint én: hosszú, szőke haja volt, kék szeme, és mindig pörgős szoknyát viselt, kopogós cipővel.

Serdülő koromban inkább kritikus szemmel, mint szimpátiával figyelgettem a fiúkat, és valahogy mindig a nők felé, a női problémák irányába fordultam. Érdekelt a gyereknevelés – ez nagyon – a divat, a régi csajok, királynők, fáraónők élete. Már abban az időben kezdtem meglátni, hogy a párkapcsolat a legtöbb esetben a nő számára… na jó, leírom: szívás, pedig a szüleim házassága inkább jó példaként, mint elrettentésként állt előttem. (A mai napig jól megvannak, jobban, mint a húgom a férjével vagy én az élettársammal.)

Fiatal felnőttként gyakorlatilag nem fiúztam. A szerelem, a párkapcsolat nem vonzott, szerintem már akkor sem volt meg bennem a romantika szikrája sem. Na jó, a szikrája akkor talán még megvolt. A testi dolgok, a szex érdekelt – volna, de a lelkük, a lányokhoz való hozzáállásuk, a durva dumájuk, az elfogadhatatlan elveik inkább dühítettek. Fura voltam még önmagamnak is, zavart, hogy engem nem ragad el a párkeresés lendülete, de aztán megtört a jég: én is szerelmes lettem.

Ekkor még nem tartottam magam feministának, csak különcnek. Huszonhét éves voltam, amikor megismerkedtem mostani élettársammal, a gyerekeim apjával. Lelkileg a férfiak nem vonzanak, testileg pedig a nők nem, úgyhogy alapból egyedülállónak kellett volna maradnom. Én viszont mindenáron, már-már betegesen akartam gyereket. Ez a vágyam mindent felülírt az agyamban, az idegenkedéstől a feminizmusig. Ha egyedül maradok, nem válhattam volna anyává. (Az első gyerekem mesterséges úton fogant, tehát csak úgy mellékesen, balkézről nem tudtam volna összehozni a terhességet magamnak.) Most viszont valamennyire kénytelen vagyok megalkudni a helyzetemmel, mert a gyerekeimet családban akarom nevelni.

A kapcsolatom az élettársammal igazából nem rossz… de nem is túl jó. A kritikus szemüvegem megmaradt, és ahogy múlt az újdonság varázsa, úgy kezdtem egyre több nemszeretem-dolgot felfedezni nemcsak a mi kapcsolatunkban, hanem általánosságban, az összes férfi-nő viszonyban is. Ami ebből kialakult, azt már nevezhetem feminizmusnak.

Az én feminizmusom azt jelenti, hogy nem nő akarok lenni ebben a – szerintem – hímsoviniszta világban, hanem elsősorban ember, aztán csak ezen belül nő. Olyan ember, aki munka után, a szabadidejében hódolhat a kedvteléseinek. Aki nem ingyencseléd, hanem egyenrangú fél a családban. Olyan ember, akinek nem feltétlenül a konyhában a helye. (Szeretek főzni, szeretek enni, de nem hobbi-szinten.) Akinek – uram bocsá’ – nem forog minden gondolata a gyerekei körül, aki tud másról is beszélni, sőt, akinek szabad másról is beszélnie, mint a gyerekeiről, a mosószerekről, és a hétvégi menüről. Olyan világot szeretnék, ahol nem néznek rám furcsán, hogy ilyen vagyok, és ilyen vágyaim vannak. Félre ne értsék: a gyerekeimért gondolkodás nélkül bármit odaadnék, de én ebben a saját világomban nemcsak anya vagyok. Ember vagyok, akkor is, ha nőnemű. Szeretném, ha ugyanolyan, vagy hasonló társadalmi elvárások vonatkoznának ránk, mint a férfiakra.

További nőkkel kapcsolatos híreket, érdekességeket találsz a feminfo facebook oldalán. Tetszik?

Népszerű
Uralkodj magadon!
Új kommentelési szabályok vannak 2016. január 21-től. Itt olvashatod el, hogy mik azok, és itt azt, hogy miért vezettük be őket.